Martin Sherman monodrámája Rose életén keresztül éles rajzú portrét tár elénk a 20. századról is, amelyben minden megváltozott, kivéve az erőszakot, iróniával, nevetve azonban a legsúlyosabb helyzet is könnyebben elviselhető.

„Az ember egy hétig üldögél egy fapadon, nevet, sír, vitatkozik, és közben emlékezik a halottakra, sokat eszik, sokat fecseg, végül egész belesajdul a feneke, és mindez arra való, hogy emlékeztessen bennünket: egyazon néphez, fajhoz és kultúrához tartozunk, amely kultúrának a lényege a sajgó fenék, a panaszkodás, a heves vita, a nyughatatlan elme, a menekülő elme és az atomként fölrobbanó elme, bár az atomot még most sem értem, de hát megváltoztatta az elmúlt századot, azóta nem olyan a világ, mint azelőtt volt.”

ROSE végigélte a 20-ik század borzalmait, a háborút, a varsói gettót, az Exodus utasainak kálváriáját, eltemette és meggyászolta a családját, a férjét es gyerekét.

És most újra gyászol: ROSE SÜVET ÜL

A gyász az emlékezés ideje, de Rose nem szívesen emlékszik: Túl sokat élt,túl sokat látott. Szeretne megszabadulni a fejében élő képektől-ezért elmeséli, megosztja velünk élete fontos pillanatait; Minden fájdalmat, örömet es szerelmet. Humorral átszőtt, szívet melengető meséje megkapó jiddis Odüsszeia, amely élni akarásról, bölcsességről és emberi hitről tanúskodik.

A Rose ősbemutatója 1999-ben volt a londoni Nemzeti Színházban.